Részlet az Égéstermék című regényből
(Budapest, Magvető 2017)

Energheia Europa – Ungheria 2017 díjnyertese

Zúzmarás a légiósok maszkja, vacog a fogam. A nemzeti
hőseink holttestével takaróznak a szabiszes piócák, amikor
azt mondják, hogy a gyász miatt nem lesz ma parlamenti
ülésszak, ez hallatszik a nagyszínpadról, meg kell szorítanom
az övem, annyira húzza a farzsebem a pisztoly. Tele van fegyverrel a Konrád, érzem, más is rejtegeti a mordályt, egy hosszabb kabát alatt simán elfér vadászpuska vagy Kalasnyikov,
mindenki ölni akar. De Avner körül nagy a csend, valami
történt az éjszaka, hiányzik a fél füle, és a halántékától a szája
sarkáig húzódik a seb, tíz-egynéhány öltés van benne, rá se
merek nézni. A legdurvább a tekintete, úgy tesz, mintha nem
lenne az az araszos vágás a képén, gyülekező, fiúk, gyertek
ide! Dolgunk van, mondja, miután körbeálljuk, mesterlövészek vannak a városban, úgyhogy többé nincsenek
külsősök és belsősök, tartalékosok, meg faszom tudja, mik,
mostantól minden élesben megy, ezért aki nem bírja, hogy
rálőnek a gecik a tetőről, bármikor bejelentés nélkül távozhat, de nekem olyan emberek kellenek, akikre számíthatok,
fel kell derítsük a fél kerületet, senki se végzi el helyettünk a
feladatot, világos? Walkie-talkie van nála, a szájához emeli,
katonai izéket motyog, rövid szünet után visszarecsegnek
neki, tíz perc múlva indulás.
Cellux csikorog, nem értem, minek erősítik a fiúk a brigádból azokat a számokkal teleírt cetliket a kabátjuk vállához,
a bakancsszárukhoz, de a következő pillanatban rájövök,
hozzátartozók telefonszámát és a vércsoportjukat ragasztják
magukra. A pénztárcámban megtalálom a régi főnököm névPotozky László
jegykártyáját, annak a hátára körmölöm rá az adataimat, majd
észreveszem, hogy a saját mobilszámomat írtam rá, összegyűröm és eldobom, azt, hogy zérós vagyok, megtartom
magamnak, inkább kivérzek, mint hogy torz legyek vagy béna.
Valami baj van a sisakom szíjcsatjával, nem bírom rászorítani
az államra, egyedül ez a bili választja el a fejemet a külvilágtól,
de ha véletlenül lepattan a golyó, a geller ütésétől még eltörhet a
nyakam. Avner épp azt magyarázza a brigádnak, hogyan haladjunk az Ezredvégen a fák meg a homlokzatok takarásában, ne
szoruljatok a járdán, széledjetek szét minél jobban, egy
emberre lőni muníciópocsékolás, három viszont már jó zsíros
célpont, és ne csak az orrotok elé figyeljetek, sose lehet tudni,
kik vannak a házablakok mögött, ha pedig tüzet nyitnak rátok,
és van nálatok fegyver, ne vadásszatok, hanem a többieket
fedezzétek, egy perc, készüljetek!
Üres az utca, még sose láttam ilyen szélesnek és hosszúnak
az Ezredvéget, szinte érzem a levegőben azokat a puskacsattanásokat, amik alig várják, hogy végre megtörténhessenek.
Mintha nem tudnánk, hogy egy ennyire kemény helyzetben
hogyan illik haladni, nem rohanunk és nem is osonunk, inkább kocogás ez, finoman koppannak a bakancsok a kövön,
egyik légiós se mer gyorsabban szaladni a másiknál, a többiek
lábát lesem, hogy ki lassít még nálam is jobban. Minél többen
vannak előttem, annál biztonságosabb, aztán eszembe jut, ezek
a csávók, lehet, azért emelik ilyen lomhán a lábukat, azért esik
ki szinte a kezükből a baseballütő meg a pajzs, mert ők nem
úszták meg zsinórban ki tudja hányadszor az utcai harcot meg
az éjszakai őrséget, nekik joguk van fáradtnak lenni, ők igazi
légiósok. Megpróbálok rátempózni, de Avner hirtelen megtorpan, és amint beérem, én is észreveszem az út közepén a
sötétkék furgont meg körülötte a rohamrendőröket, a
pajzsaikkal takargatják a kocsit, mi a faszt csinálnak? kérdezi az
egyik légiós. Avner némán figyel, majd a rendőrök felé indul,
közben lehúzza a símaszkját, mintha a sebével akarná
megijeszteni őket, követjük mi is. Hátulról látom a csonka fülét,
a rendőrök verni kezdik a pajzsaikat, zörgetik a gumibotok az
acélt, felkészülök, hogy én is ugyanazt tegyem, mint a többiek,
megszorítom a botom, és bekészítek egy rúgást, megállni fiúk,
kiáltja el magát Avner, stop!
Olyan közel vagyunk hozzájuk, hogy szinte belenézhetnénk
a szemükbe, hörögve veszik a levegőt a gázmaszk szűrőjén keresztül, nem is egyenruha rajtuk a kevlár és a kommandósnad-
rág, nekik ez a bőrük. A beletek a nyakatok köré lesz tekerve!
ordítja egy szkinhed, nem értik, miért nem rohamozhatnak,
most akkor élesben vagyunk, bazmeg, vagy mégse?! Koccan a
kövezet, de a könnygázgránátnak nincs ideje beindulni, egyik
csávónál hokibot van, azzal üti vissza, és szaladna a sorfal felé
ordítva, ha Avner hátra nem rántaná, azt mondtam, megállni!
Mi a baj, bazmeg?! tépi ki magát a csávó a szorításból, mire
Avner ráüvölt, nézzél ki a fejedből, nem látod, hogy gyerekek?! Tényleg, ezek a rohamrendőrök valahogy túl kicsik,
lötyögnek rajtuk a védők, és a felszerelést is mintha felhajigálták volna rájuk. Avner odalép az egyikhez és lecibálja róla a
gázmaszkot, csatakos hajú, pattanásos kölyök bámul ránk, nem
lehet több tizen-nyolcnál, vörös az arca a rémülettől, légiósról
légiósra ugrál a tekintete. A gázmaszkra pillant Avner kezében,
utánanyúlni viszont nem mer, inkább megpróbál a társai mögé
benyomakodva eltűnni, takarodjál vissza a helyedre! kiált rá
egy hang a furgon irányából. Most veszem észre, le van
engedve a sofőr oldalán az ablak, ellenzős sapkás tisztféle
gubbaszt odabent, azt hiszem, a rádióval kínlódik, műszaki
meghibásodás, további utasítások, vétel. Mit keresnek itt ezek a
kölykök? kiált oda Avner, de a tiszt meg se hallja, csak
ismételgeti ugyanazt a szöveget, erre Avner pajzsostól félretaszítja a kis pöcsöket, és feltépi a furgon ajtaját, hozzád beszélek, kolléga, mi a hézag? Hátra van csúszva a fején a sapka,
mintha felnyomta volna a tésztaképe, nem
megmondtam, hogy biztosítani a járműkörnyezetet?!
üvölt rá a kölykök-re, majd odaszól Avnernek, legyen
szíves, vegye le a kezét a kilincsről, és vonuljon vissza a
társaival, ez mű-veleti terület. Egy szuszra hadarja, remeg
a hangja, Avner a gallérjánál fogva lódítja ki a kormány
mögül, bedöglött az aksi, és nem tudod hívni a gazdáidat,
mi? Reszket a háj a tiszt pofáján, vidékről jöttünk,
eltévedtünk, mire Avner, halljam gyorsan, miért küldtek!
Ezek a rendvédel-mi kadétiskola növendékei,
vészhelyzeti mozgósítható állománynak számítanak,
direkt a belügyminisztériumból jött a hívás, gyalog
megyünk tovább. Nem mentek seho-vá, mondja Avner,
túl taknyosok, hogy ágyútöltelék le-gyen belőlük, aztán
int nekünk, lefegyverezni, fiúk, szed-jetek el tőlük
minden felszerelést. Ez hatósági intézkedés
akadályozása! kiáltja a tiszt, ne adjatok oda semmit! de
pár kölyök már magától eldobta a pajzsot meg a gumibotot, és a többiekkel se kell nagyon erőszakoskodni, leveszik
a gázmaszkokat is, nem tudom eldönteni, izzadt az arcuk
vagy könnyes. Ezeket akarjátok puskavégre kapatni a zsoldosaitokkal, mondja Avner, hogy nem nyuvadtok meg Mikiegér faszától, és nyugodt a hangja ahhoz képest, hogy mekkorát rúg a tiszt lábába, amitől az térdre zuhan.
Talán ezt látták meg a légiósok, és megkívánták, hogy ők is
üssenek valakit, fogalmam sincs. Halomba raktuk a kadétok
cuccát, kiforgattuk a zsebeiket, nehogy kés legyen náluk vagy
riasztógránát, annyira újak az overalljaik, hogy jó páron rajta
felejtették a címkét. Honnan jöttél, kisfiam? hajolt bele egy
szkinhed az egyik gyerek képébe, mi ez itt nálad, te játszadoztál a könnygázzal? de a kölyök nem válaszolt, és az arcát is
elfordította volna, ha a kopasz nem kezdi el pofozni, feleljél,
bazmeg, kuka vagy?!
Sok-sok apró csattanás, annak a kis gizdának a borostája
se nő rendesen, lila a képe az ujjak nyomától, mit stírölsz,
faszom, meg akarod jegyezni a pofámat, mi?! Odamegy egy
másik légiós is, és ráförmed a kölyökre, arccal a földre! aztán
a társára, mit simogatod? ellenünk küldték ide őket, hogy megtanulják, kire kell vadászni, majd leordít a földre, te meg mi a
szart csinálsz, ne nézzél, bazmeg! Felfúvódik a pofája, akkorát
harákol, csücsörítve engedi le a turhát a rendőrkadét elé,
nyaljad fel, tedd rá a szádat, nem fogsz te velem szórakozni!
A kölyök zihál, folyik az orra, hol a köpést figyeli, hol minket, járdapadkára haraptatlak! kiáltja a légiós, takarítsál! Mi
az isten folyik itt? hallom Avner hangját, maga előtt vezeti a
tisztet, biztos épp megbilincselte, azért csak most vette észre
a cirkuszt, nevelés, főnök, feleli a kopasz, nem akarjuk, hogy
elkapassák magukat. Azonnal fejezzétek be, mondja Avner,
mit képzelsz, mi vagy te, az állami hóhér?
Senki se jár az Ezredvégen, mintha el lenne felejtve a környék és vele együtt a brigádunk is. Ne avatkozz bele, rántja
fel a taknyát a légiós, nem a te ügyed, Avner félrelöki maga
elől a tisztet, és olyan közel lép a csávóhoz, hogy szinte
összeér az orruk, minden az én ügyem, ami ebben a szakaszban történik. Kettőjüket nézi az egész banda, a szkinhed állja
Avner tekintetét, csakhogy ez nem szakasz, hanem brigád,
haver. De én felelek érte, és nem rendeltem lincselést. Én meg
lassan két hónapja légiózom, és lófaszt kaptam érte, az a minimum,
hogy lezörgethetek pár sallert, ha úgy jön. Mondtam reggel,
nem kötelező maradni, feleli Avner, haza lehet menni, és
otthon pofozgatni az öcsédet, ha erre gerjedsz. Ilyen pedofil
dumát is csak egy zsidó nyomathat, száll be egy másik kopasz, úgy beszél, akárha Avner itt se lenne, miért nem hallgattatok rám, ez a cionoliberális baromság megy az első
naptól fogva, nem látjátok, hogy megetette velünk a saját faszunkat, közben meg veszik el a forradalom, meddig tűrjük
még?! Zavartan bámulnak egymásra a légiósok, kapkodják
a fejüket, legények, szólal meg a kadétok tisztje, ha elengedtek, megoldom, hogy ennek a kis afférnak ne legyen
semmi következménye, szedjétek le rólam ezt a szart.
Feltartja a kezét, belevág a csuklójába a műanyag bilincs,
többen lehúzták a símaszkjukat, látom az arcokon, hogy jó
páran vacillálnak. Avner hirtelen pördül meg a sarkán,
tiszta erejéből gyomorszájon vágja a tisztet, aztán belemarkol az egyenruhájába, és a furgon felé kezdi vonszolni,
akár egy juhot, amit levágni visznek. Hatalmasat nyögött az
ütéstől, némán mered maga elé mindenki, levegőt se veszünk, miközben Avner belöki a kocsi rakodóterébe, és
rácsapja az ajtót, majd beletöri a kulcsot a zárba. Felénk
indul, és mire megteszi azt a pár lépést, a két szkinhed, aki
ugatott, és még hárman-négyen azok közül, akik nagyon
elgondolkoztak, lelépnek. A kadétok is szanaszét szaladnak,
felszerelés nélkül még cingárabbak, nyomás tovább az
Ezredvégen! mondja Avner a brigádnak.
•
Ostorral verik az eget, erre gondolok, amikor meghallom
azokat a hangokat, valahol előttünk lőnek, nem is olyan messze. Avner zsebében megreccsen a walkie-talkie, elkaptak egy
brigádot, tűz alatt tartják őket, ki kell hozni a sebesülteket!
kiáltja, gyerünk a körforgalomhoz! Direkt hangosan veszem
a levegőt futás közben, hogy minél kevesebbet halljak a puskaropogásból, de megpillantom a kiszáradt beton szökőkutat
és körülötte a halottakat, koszos halmok hevernek az úton és a
parkos részen. Erre-arra rohangásznak még hozzánk hason-ló
légiós hülyék, megállni viszont nem lehet, nem szabad, mert
egy süvítés leviszi mellettem a csávó kabátjáról a vállgombot, és azzal valódi lesz a világ, visszafordíthatatlan,
végleges. Ne tapadjatok a seggemhez! ordítja Avner, szétszéledni, fedezékbe! és sprintel az egész banda, amerre lát,
menekülök én is, fogalmam sincs, hova, tömör fémlabda a
gyomrom, az ráncigál valamerre, nem érdemes cikcakkban
szaladni, tanultuk a kiképzésen, úgyis eltalálnak. Kiver
a verejték, már azt se érzem, hogy félek, hosszúkás elektromos szekrény a virágágyás közepén, az jó lesz, oda
kell érnem, muszáj, megvan, bevágódom mögéje, zúg benne
az áram.
A pajzsomat és a botomat is elveszítettem, most veszem észre,
üresen süpped a kezem a hideg földbe, megpróbálok kilesni a
fedezék mögül, de nem bírok moccanni. Avner ezerszer belénk
sulykolt mindent, egyedül azt nem magyarázta el soha, mit
csináljunk a lövészekkel, ha szemben találjuk magunkat velük,
meg hogy pontosan mit is jelent az, hogy felderítés, amire ma
reggel indultunk. Egyre vadabbul jönnek a sorozatok a tetőkről,
egy újabb brigádot szórnak, akik ebben a pillanatban érkeznek a
körforgalomhoz, nem nézek többé rájuk, miután egy csávó, mintha a talajba süllyedt volna bele, olyan szabályosan rogyott össze,
one skinhead leaving country, roger, ezt hallom, szerintem le se
esett neki, hogy meghalt, ennyi volt, és ennyi lesz nekem is.
Húzzák a ravaszt a láthatatlanok, van légiós, amelyik lehasal és
kúszik, van, amelyik a járdaszegély mögé próbál bújni, és van,
amelyik egyszerűen maga elé emeli a pajzsát és meglapul
mögötte, mint Buller kétévesen, amikor azt hitte a konyhaszék
alatt, hogy ha ő nem lát engem, én se látom őt. Megvagy!
csaptam a vállára, és a találatis ilyen, bekopog a pajzson, átmegy
rajta, bádogon keresztül ölik az embereket, élvezik, hogy
mennyire könnyű keresztülütni azt a szaros fémet, szív, tüdő,
nyak, máj, ez kell nekik. A visszhang szárazon vetődik ide-oda a
bérpaloták homlokzatai közt, senkit se látok a brigádomból, pár
idegen arc a fák közé menekült, fogják a fejükön a sisakot, hátha
a csupasz ágak alatt nem lennének feltűnőek, hátha megfeledkeznének róluk, én meg arra gondolok, hogy milyen jó le-het
ezen a környéken lakni, és az ablakból nézniilyenkor az utcát.
Észreveszem, hogy az egyik csávónak igazi díszpajzsa van,
ott gubbaszt ő is az avaron. Rohadt levelek tapadnak az álcaruhájához, a kezében szinte világít az agyoncicomázott fémlap,
látszik rajta, bánja, hogy nem a kétszer akkora légióspajzsot
hozta magával. Nagyon szeretne kisebb lenni, és beférni egy
fatörzs mögé, de túl dagadt, izegve-mozogva próbálja minél
jobban kihasználni a fedezékét, közben meg les ki a sisakja
alól, szemüveges, aztán hátraejti a fejét. sszerezzenek, biztos
eddig is látták a magasból, hogy ott van, és akkor miért pont
most? Van egy várakozási sorrend az orvlövészeknél is, akár a
körzeti orvosnál? Vagy most volt rá idejük? Kedvük? Amúgy
könnyűnek tűnt az egész, magától értetődőnek, lépteket hallok,
egy újabb légiós összecsukható hordággyal szalad el tőlem pár
méterre, a fák közé érve ledobja a hátizsákját, térdre ereszkedik,
és rögtön utána olyan békésen csuklik össze, ahogyan egyedül
szívlövés után lehet. Félig nyitotta ki a hordágyat, bámulom az
elektromos szekrény mögül, amint szépen lassan elgyengül,
talán bólint is egyet, hogy oké, ez van, majd a saját súlya lenyomja a földre.
Láthatatlan festék, mondja egy hang a fülembe, odafordulok, egy légiós fekszik mellettem, a kapucnija madzagát rágcsálja, fogalmam sincs, mikor került ide. Mi fújtuk magunkra
önként és dalolva, folytatja, teflonszpré tűz ellen, lófaszt, akkor
miért titkosügynökök osztották szét a Légiónak, most csak
infraszemüveg kell a sznájpereknek, hogy kiszúrják, ki a lőnivaló, én nem mehetek ki, nincsen nálad véletlenül egy fegyver?
Annyira fura a kérdés, hogy rávágom, de igen, persze, és
nyúlok a farmerem zsebébe, előhúzom a pisztolyt, oda is adnám, de a csávó eltaszítja a kezem, én nem értek a lövéshez,
intézd te.
Egy ideje csend van a körforgalom környékén, erre jövök rá,
amint kidugom a fejem, óvatosan feljebb emelkedek, két kézre
fogom a pisztolyt, és az elektromos doboz tetejére támasztom,
így lesek el a cső fölött, nem tudom, mit csináljak.
Nézem az irányzékot, és eszembe jut, hogy apám egyszer
mesélte, ezekkel a pisztolyokkal inkább lóversenyen meg kutyafuttatáson kéne puffogtatni, startlövésre jók, de a féléves
gyakorlatokkor ők másfél méterről hintik a táblát, hogy meglegyen a pontszám.
Nem baj, becélozok az egyik ház tetején egy kupoladíszt,
akkora, mint egy hűtőszekrény, akár bujkálhat is mögötte valaki, ráteszem az ujjam a ravaszra, fiam, elsütőbillentyű a rendes neve,tisztelettel kell vele bánni!
Hagyom inkább a francba, és visszacsúszok a takarásba. Na?
kérdezi a légiós, felszívódtak a tetőkről, mondom, nem akartam
elárulni a pozíciónkat. És akkor zörömbölés hal-latszik, mintha
elszabadult volna egy villamos, a Konrád felől az Ezredvégen
porozva közelít egy szemétkonténer,tele van törmelékkel, hogy
ne lehessen átlőni, három csávó tolja, behúzzák a nyakukat, a
középsőnél vadászpuska van. Kínlódva nyögnek, ahogy elhaladnak mellettünk, aztán a szökőkútnál tüzet nyitnak, és egy
pillanatra se hagyják abba a mozgást, ügyelnek, hogy a konténer takarásában legyenek, miközben türelmesen körbelövik a
helyet, és menet közben cserélik a dupla csőben a töltényeket.
A sörétek nem biztos, hogy felérnek a tetőkre, nyúlósakat
reccsen a vadászpuska, végül csend lesz, besüt a nap a fasorba,
rikítnak a hordágy ponyvájának meg az agyondíszített pajzsnak
a színei, feldobott, sáros bakancstalpak merednek rám. Nyelek
egyet, és érzem, hogy a lábam ellök a földtől, kiugrom az
elekromos doboz mögül, és szaladni kezdek a fák felé, senki
nem kiált rám, hogy micsinálsztehülye vagy hogy vigyázzmagadra, felnézni a magasba nem merek, a tüdőm sípolásának
ritmusára mondom magamnak, hogy egyszerű, mindig a következő másodpercet kell túlélni, és nem lesz semmi baj, csak
görgesd óvatosan magad előtt a pillanatot, amelyikben gödröt ás
beléd a lövedék. A zihálásomra ugrálnak az épületek meg az
utca, Buller mesélte, hogy a lövést utána hallod meg, már ha
marad füled, nyákos az aszfalt, csúszik, vigyázok, nehogy orra
essek, beérek a fák közé, avarszag csapja meg az orrom.
Szanaszét hevernek a testek, ilyen közelről teljesen egyformák,
nem bírom sokáig nézni őket, kurvára nem olyan, mintha
aludnának, hasra vágom magam. Feltűröm a derekamnál a
kabátot, át vannak fagyva az ujjaim, vacakolok a csattal, de
végül sikerül leszednem a nadrágszíjamat, szerencsére meglátom egymás mellett a pajzsot meg a hordágyat, biztos mindkét
csávóban van még valamennyi élet, hiába olyan gumiszerű az
arcuk, nem is nézem, melyiké az, egymáshoz szorítok két
bakancsot, és rájuk tekerem az övem, a végét megmarkolom, és
áthurkolom a kezemen, aztán feltápászkodok.
Eljövök a másikért is, erre gondolok, és indulnék, de nem
tudom megmozdítani a légióst. Azt hiszem, beleakadt valamibe, s csak miután hátrafordulok, értem meg, hogy egy em-ber
tényleg ennyire nehéz. Előre dőlök, erőlködök, méterről méterre
vonszolom magam után a fák közt, hátracsuklanak a karjai,
szántják a leveleket, süppednek a lépéseim, ezen a parkos részen
haladva kábé húsz perc a Konrád, amikor senkit nem húzol a
földön. Eddig nem is vettem észre, hogy errefelé lejt az
Ezredvég, most érzem az összes porcikámban, vágja a
tenyeremet a bőrszíj, de ha megtorpanok, sohasem fogok
továbbmenni, kicsit se lassíthatok. Sziréna vijjog valahol
messze, vagy lehet, hogy egy haldokló sikoltozik, ki kell jutnom
az utcára, egy sáros emelkedő felé veszem az irányt. Két lépés
után orra esek, amint elkezdek mászni, próbálom belenyomni
az ujjaimat a földbe, hogy valami gyökerekbe kapaszkodjak,
így jutok araszról araszra felfele, markolászom a bokrok ágait.
Az Ezredvég és a Méhész utca sarkán egy mentőautó
várakozik, az utolsó métereken szinte négykézláb cipelem oda a
légióst, de a kocsiban nincsen senki. Azért megpróbálom, bekopogtatok, sebesültet hoztam! kiáltom, nyilal a torkom, annyira
kiszáradt a szám, fújja a szél a nyakamon az izzadságot, semmi
válasz. Indulok tovább, nem hagyom magamnak, hogy arra
gondoljak, vajon él-e még ez a csávó a nadrágszíjam végén,
vontatom az aszfalton, szembejön velem három akárki, hülyén
bámulnak rám, és úgy kerülnek ki, mintha valami ronda kutyát
sétáltatnék. Távolról látom a tér szélén a barikádokat, megyek,
megyek, megyek, és a ruhabolt kirakatában hirtelen megpillantok egy vörös keresztet. Bolyhos, téli cuccokba öltöztetett
babák előtt virít az üvegen, piros celluxból ragasztották, minimum kilencven kiló ez a csávó, minden méter az utolsó, az
üzletig valahogy csak kibírom. És tényleg odaérek, de bemenni
már nem megyek be, az ajtó előtt toporgok, mert addig is
feltűnt, hogy nagy a futkározás odabent, az egyik ruhapult körül
kapkodnak négyen-öten, fémeszközökkel, tamponnal, infúzióval babrálnak, én meg állok az üvegen túl, és nem értem, mi a
faszt lehet lelőni egy ilyen taknyoson. Egyszer én is odaadtam
neki a telefonomat, hogy töltse fel a techsátorban, és engedtem
azt is, hogy benzint lopjon a barikádtól, könnyen teszik-veszik a
trikópulton, nem nehéz pakolgatni a testrészeit, vékony a bőre,
vékony a karja, keresik a vénát, szúrják, dolgoznak rajta, aztán
abbahagyják, és letesznek mindent a kezükből.
A járdán heverő légiósra nézek, nem másabb ő se a szipusgyereknél, talán kicsit szutykosabb, amiért elvonszoltam idáig,
fogalmam sincs, minek. Balfasz vagyok, bőgök, itt kell hagynom, semmi értelme nem volt elhozni, de legalább arrébb húzom egy padhoz, és leszedem róla az övem. A kezét meg a
lábát is elrendezem, szétvetett végtagokkal nem jó halottnak
lenni, viszonylag csendes hely ez.