Energheia Europa 2017 – Magyarország

JAK-zsűri első helyezettje

Zúzmarás a légiósok maszkja, vacog a fogam, meg kell szorítanom az övemet, annyira húzza a farzsebemet a pisztoly súlya. Tele van fegyverrel a Konrád, érzem, más is rejtegeti a mordályt, egy hosszabb kabát alatt simán elfér vadászpuska vagy Kalasnyikov, mindenki ölni akar. De Avner körül nagy a csend, valami történt az éjszaka, hiányzik a fél füle, és a halántékától a szája sarkáig húzódik a seb, tizenegynéhány öltés van benne, rá se merek nézni. A legdurvább a tekintete, úgy tesz, mintha nem lenne az az araszos vágás a képén, gyülekező, fiúk, gyertek ide! Dolgunk van, mondja, miután körbeálljuk, mesterlövészek vannak a városban, úgyhogy többé nincsenek külsősök és belsősök, tartalékosok, mostantól minden élesben megy, ezért aki nem bírja, hogy rálőnek a gecik a tetőről, bármikor bejelentés nélkül távozhat, de nekem olyan emberek kellenek, akikre számíthatok, fel kell derítsük a fél kerületet, senki se végzi el helyettünk a feladatot, világos? Walkie-talkie van nála, odaemeli a szájához, katonai izéket motyog, rövid szünet után visszarecsegnek neki a vonal végéről, tíz perc múlva indulás.

Cellux csikorog, nem értem, minek erősítik a fiúk a brigádból azokat a számokkal teleírt cetliket a kabátjuk vállához, a bakancsszárukhoz, de a következő pillanatban rájövök, telefonszámokat és a vércsoportjukat ragasztják magukra. A pénztárcámban megtalálom a régi főnököm névjegykártyáját, annak a hátára körmölöm rá az adataimat, majd észreveszem, hogy a saját mobilszámomat írtam rá, összegyűröm és eldobom, azt, hogy zérós vagyok, megtartom magamnak, inkább kivérzek, mint hogy

torz legyek vagy béna. Valami baj van a sisakom szíjcsatjával, nem bírom rászorítani az államra, egyedül ez a bili választja el a fejemet a külvilágtól, de ha véletlenül lepattan a golyó, a geller ütésétől még eltörhet a nyakam. Avner épp azt magyarázza a brigádnak, hogy hogyan haladjunk az Ezredvégen a fák meg a homlokzatok takarásában, széledjetek szét minél jobban, egy emberre lőni muníciópocsékolás, három viszont már jó zsíros célpont, és ne csak az orrotok elé figyeljetek, sose tudni, kik vannak a házablakok mögött, ha pedig tüzet nyitnak rátok, és van nálatok fegyver, ne vadásszatok, hanem a többieket fedezzétek, egy perc, készüljetek!

Üres az utca, még sose láttam ilyen szélesnek és hosszúnak az Ezredvéget, szinte érzem a levegőben azokat a puskacsattanásokat, amik alig várják, hogy végre megtörténhessenek. Mintha nem tudnánk, hogy egy ennyire kemény helyzetben hogyan illik haladni, nem rohanunk és nem is osonunk, inkább kocogás ez, finoman koppannak a bakancsok a kövön, egyik légiós se mer gyorsabban szaladni a másiknál, a többiek lábát lesem, hogy ki lassít még nálam is jobban. Minél többen vannak előttem, annál biztonságosabb, aztán eszembe jut, ezek a csávók, lehet, azért emelik ilyen lomhán a lábukat, azért esik ki szinte a kezükből a baseballütő meg a pajzs, mert ők nem úszták meg zsinórban ki tudja hányadszor az utcai harcot meg az éjszakai őrséget, nekik joguk van fáradtnak lenni, ők igazi légiósok.

Megpróbálok rátempózni, de Avner hirtelen megtorpan, és amint beérem, én is észreveszem az út közepén a sötétkék furgont meg körülötte a rohamrendőröket, körbeveszik a kocsit, takargatják a pajzsaikkal, mi a faszt csinálnak? kérdezi az egyik légiós. Avner némán figyel, majd a rendőrök felé indul, közben megmarkolja a nyakánál a símaszkot, és lehúzza a fejéről, mintha a sebével akarná megijeszteni a velünk szemben állókat, követjük mi is. Hátulról látom a csonka fülét, a rendőrök verni kezdik a pajzsaikat, zörgetik a gumibotok az acélt, felkészülök, hogy én is ugyanazt tegyem, mint a többiek, megszorítom a botomat és bekészítek egy rúgást, megállni fiúk, kiáltja el magát Avner, stop!

Olyan közel vagyunk hozzájuk, hogy szinte belenézhetnénk a szemükbe, hörögve veszik a levegőt a gázmaszk szűrőjén keresztül, nem is egyenruha rajtuk a kevlár és a kommandósnadrág, nekik ez a bőrük. Az életetek a kezünkben marad! ordítja egy szkinhed, nem értik, miért nem rohamozhatnak, most akkor élesben vagyunk, bazmeg, vagy mégse?! Koccan a kövezet, de a könnygázgránátnak nincs ideje beindulni, egyik csávónál hokibot van, azzal üti vissza, és szaladna a sorfal felé ordítva, ha Avner hátra nem rántaná, azt mondtam, megállni! Mi a baj, bazmeg! tépi ki magát a csávó a

szorításból, mire Avner ráüvölt, nézzél ki a fejedből, nem látod, hogy gyerekek?! Tényleg, ezek a rohamrendőrök valahogy túl kicsik ahhoz képest, hogy rohamrendőrök, lötyögnek rajtuk a védők, és a felszerelést is mintha felhajigálták volna rájuk. Avner odalép az egyikhez és lecibálja róla a gázmaszkot, csatakos hajú, pattanásos kölyök bámul ránk, nem lehet több tizennyolcnál, vörös az arca a rémülettől, légiósról légiósra ugrál a tekintete. A gázmaszkra pillant Avner kezében, utánanyúlni viszont nem mer, inkább megpróbál a társai mögé benyomakodva eltűnni, takarodjál vissza a helyedre! kiált rá egy hang a furgon irányából. Most veszem észre, le van engedve a sofőr oldalán az ablak, ellenzős sapkás tisztféle gubbaszt odabent, azt hiszem, a rádióval bajlódik, műszaki meghibásodás, további utasítások, vétel. Mit keresnek itt ezek a kölykök? kiált oda Avner, de a tiszt meg se hallja, csak ismételgeti ugyanazt a szöveget, erre Avner pajzsostól félretaszítja a kis pöcsöket, és feltépi a furgon ajtaját, hozzád beszélek, kolléga, mi a hézag? Hátra van csúszva a fején a sapka, mintha felnyomta volna a tésztaképe, nem megmondtam, hogy biztosítani a járműkörnyezetet?! Süvölt rá a kölykökre, majd odaszól Avnernek, legyen szíves, vegye le a kezét a kilincsről, és vonuljon vissza a társaival, ez műveleti terület. Egy szuszra hadarja, remeg a hangja, Avner a gallérjától fogva lódítja ki a kormány mögül, bedöglött az aksi, és nem tudod hívni a gazdáidat, mi? Reszket a háj a tiszt pofáján, vidékről jöttünk, eltévedtünk, mire Avner, halljam, miért küldtek! Ezek rendvédelmi kadétiskolai növendékek, vészhelyzeti mozgósítható állományok, direkt a belügyminisztériumból jött a hívás, gyalog megyünk tovább. Nem mentek sehová, mondja Avner, túl taknyosok, hogy ágyútöltelék legyen belőlük, aztán int nekünk, lefegyverezni, fiúk, szedjetek el tőlük minden felszerelést. Ez hatósági intézkedés akadályozása! kiáltja a tiszt, ne adjatok oda semmit! de egy csomó kölyök már magától eldobta a pajzsot meg a gumibotot, és a többiekkel se kell nagyon erőszakoskodni, leveszik a gázmaszkokat is, nem tudom eldönteni, hogy izzadt az arcuk vagy könnyes. Ezeket akarjátok puskavégre kapatni a zsoldosaitokkal, mondja Avner, és nyugodt a hangja ahhoz képest, hogy mekkorát rúg a tiszt lábába, amitől az térdre zuhan.

Talán ezt látták meg a légiósok, és megkívánták, hogy ők is üssenek valakit. Halomba raktuk a kadétok cuccát, kiforgattuk a zsebeiket, nehogy kés legyen náluk vagy riasztógránát, annyira újak az overalljaik, hogy jó páron rajta felejtették a címkét. Honnan jöttél, kisfiam? hajolt bele egy szkinhed az egyik gyerek képébe, mi ez nálad, te játszadoztál a könnygázzal? de a kölyök nem válaszolt, és az arcát is elfordította volna, ha a kopasz nem kezdi el pofozni, feleljél bazmeg, kuka vagy?! Sok-sok apró csattanás, annak a kis gizdának a borostája se nő rendesen, lila a képe az ujjak nyomától, mit stírölsz, faszom, meg akarod jegyezni a pofámat, mi?! Odamegy egy másik légiós is, és ráförmed a kölyökre, arccal a földre! aztán a társára, mit simogatod? ellenünk küldték ide őket, majd leordít a földre, te meg mi a szart csinálsz, ne nézzél! Felfúvódik a pofája, akkorát harákol, csücsörítve engedi le a turhát a rendőrkadét elé, nyaljad fel, tedd rá a szádat, nem szórakozol te velem! A kölyök zihálva veszi a levegőt, folyik az orra, hol a köpést figyeli, hol minket, járdapadkára haraptatlak! kiáltja a légiós, takarítsál! Mi az isten folyik itt? hallom Avner hangját, maga előtt vezeti a tisztet, biztos épp megbilincselte, azért csak most vette észre a cirkuszt, nevelés, főnök, feleli a kopasz, nem akarjuk, hogy elkapassák magukat. Azonnal fejezzétek be, mondja Avner, mit képzelsz, mi vagy te, az állami

hóhér?

Senki se jár az Ezredvégen, mintha el lenne felejtve a környék és vele együtt a brigádunk is. Ne avatkozz bele, rántja fel a taknyát a légiós, nem a te ügyed, Avner félrelöki maga elől a tisztet, és olyan közel lép a csávóhoz, hogy szinte összeér az orruk, minden az én ügyem, ami ebben a szakaszban történik. Kettőjüket nézi az egész banda, a szkinhed állja Avner tekintetét, csakhogy ez nem szakasz, hanem brigád, haver. De én felelek érte, és nem rendeltem lincselést. Én meg lassan két hónapja légiózom, és lófaszt kaptam érte, az a minimum, hogy lezörgethetek pár sallert, ha úgy jön. Mondtam reggel, nem kötelező maradni, feleli Avner, haza lehet menni, és otthon pofozgatni az öcsédet, ha erre gerjedsz. Ilyen pedofildumát is csak egy zsidó nyomathat, száll be egy másik kopasz, úgy beszél, akárha Avner itt se lenne, miért nem hallgattatok rám, ez a cionoliberális baromság megy az első naptól fogva, nem látjátok, hogy megetette velünk a saját faszunkat, közben meg veszik el a

forradalom, meddig tűrjük még?! Zavartan bámulnak egymásra a légiósok, kapkodják a fejüket, legények, szólal meg a kadétok tisztje, ha elengedtek, megoldom, hogy ennek a kis afférnak ne legyen semmi következménye, szedjétek le rólam ezt a szart.

Feltartja a kezét, belevág a csuklójába a műanyag bilincs, csomóan lehúzták a símaszkjukat, látom az arcokon, hogy jó páran vacillálnak. Avner hirtelen pördül meg a sarkán, tiszta erejéből gyomorszájon vágja a tisztet, aztán belemarkol az egyenruhájába, és a furgon felé kezdi vonszolni, akár egy juhot, amit levágni visznek. Akkorát nyögött az ütéstől, hogy én azt se merem mutatni, hogy észrevettem, némán mered maga elé mindenki, levegőt se veszünk, miközben Avner belöki a tisztet a kocsi rakodóterébe és rácsapja az ajtót, majd beletöri a kulcsot a zárba. Felénk indul, és mire megteszi azt a pár lépést, a két szkinhed, aki ugatott, és még hárman-négyen azok közül, akik nagyon elgondolkoztak, lelépnek. A kadétok is szanaszét szaladnak, felszerelés nélkül még cingárabbak, nyomás tovább az Ezredvégen! mondja Avner a brigádnak.

•

Ostorral verik az eget, erre gondolok, amikor meghallom azokat a hangokat, valahol előttünk lőnek nem is olyan messze, Avner zsebében megreccsen a walkie-talkie, ki kell hozni a sebesülteket! kiáltja, gyerünk a körforgalomhoz! Direkt hangosan veszem a levegőt futás közben, hogy minél kevesebbet halljak a puskaropogásból, de megpillantom a kiszáradt betonszökőkutat és körülötte a halottakat, koszos halmok hevernek az úton és a parkos részen. Erre-arra rohangásznak még hozzánk hasonló

légiós hülyék, megállni viszont nem lehet, nem szabad, mert egy süvítés leviszi mellettem a csávó kabátjáról a vállgombot, és azzal valódi lesz a világ, visszafordíthatatlan, végleges. Szétszéledni! ordítja Avner, fedezékbe! és sprintel az egész banda, amerre lát, menekülök én is, fogalmam sincs, hova, tömör fémlabda a gyomrom, az ráncigál valamerre, nem érdemes cikkcakkban szaladni, tanultuk a kiképzésen, úgyis eltalálnak. Kiver a verejték, már azt se érzem, hogy félek, hosszúkás elektromos szekrény a virágágyás közepén, az jó lesz, oda kell érnem, muszáj, megvan, bevágódom mögéje, zúg benne az áram.

A pajzsomat és a botomat is elveszítettem, most veszem észre, üresen süpped a kezem a hideg földbe, megpróbálok kilesni a fedezék mögül, de nem bírok moccanni. Avner ezerszer belénk sulykolt mindent, egyedül azt nem magyarázta el soha, mit csináljunk a lövészekkel, ha szembetaláljuk magunkat velük, meg hogy pontosan mit is jelent az, hogy felderítés, amire ma reggel indultunk.

Egyre vadabbul jönnek a sorozatok a tetőkről, egy újabb brigádot szórnak, akik ebben a pillanatban érkeznek a körforgalomhoz, nem nézek többé rájuk, miután egy csávó, mintha a talajba süllyedt volna bele, olyan szabályosan rogyott össze, one skinhead leaving country, roger, ezt hallom, szerintem le se esett neki, hogy meghalt, ennyi volt, és ennyi lesz nekem is. Húzzák a ravaszt a láthatatlanok, van légiós, amelyik lehasal és kúszik, van, amelyik a járdaszegély mögé próbál bújni, és van, amelyik

egyszerűen maga elé emeli a pajzsát és meglapul mögötte, mint Buller kétévesen, amikor azt hitte a konyhaszék alatt, hogy ha ő nem lát engem, én se látom őt. Megvagy! csaptam a vállára, és a találat is ilyen, bekopog a pajzson, átmegy rajta, bádogon keresztül ölik az embereket, élvezik, hogy mennyire könnyű keresztülütni azt a szaros fémet, szív, tüdő, nyak, máj, ez kell nekik. A visszhang szárazon vetődik ide-oda a bérpaloták homlokzatai közt, senkit se látok a brigádomból, pár idegen arc a fák közé menekült, fogják a fejükön a sisakot, hátha a csupasz ágak alatt nem lennének feltűnőek, hátha megfeledkeznének róluk, én meg arra gondolok, hogy milyen jó lehet ezen a környéken lakni, és az ablakból nézni ilyenkor az utcát.

Észreveszem, hogy az egyik csávónak Trónok Harcás pajzsa van, ott gubbaszt ő is az avaron. Rohadt levelek tapadnak az álcaruhájához, a kezében szinte világít az agyoncicomázott fémlap, látszik rajta, bánja, hogy nem a kétszer akkora légióspajzsot hozta magával. Nagyon szeretne kisebb lenni, és beférni egy fatörzs mögé, de túl dagadt, izegve-mozogva próbálja minél jobban kihasználni a fedezékét, közben meg les ki a sisakja alól, szemüveges, aztán hátraejti a fejét. Összerezzenek, biztos eddig is látták a magasból, hogy ott van, és akkor miért pont most? Van egy várakozási sorrend az orvlövészeknél is, akár a körzeti orvosnál? Vagy most volt rá idejük? Kedvük? Amúgy könnyűnek tűnt az egész, magától értetődőnek, lépteket hallok, egy újabb légiós összecsukható hordággyal szalad el tőlem pár méterre, a fák közé érve ledobja a hátizsákját, térdre ereszkedik, és rögtön utána olyan békésen csuklik össze, ahogyan egyedül szívlövés után lehet. Félig nyitotta ki a hordágyat, bámulom az elektromos szekrény mögül, amint szépen lassan elgyengül, talán bólint is egyet, hogy oké, ez van, majd a saját súlya lenyomja a földre.

Láthatatlan festék, mondja egy hang a fülembe, odafordulok, egy légiós fekszik mellettem, a kapucnija madzagát rágcsálja, fogalmam sincs, mikor került ide. Mi fújtuk magunkra önként és dalolva, folytatja, teflonspré égés ellen, lófaszt, akkor miért titkosügynökök osztották szét a Légiónak, most csak infraszemüveg kell a sznájpereknek, hogy kiszúrják, ki a lőnivaló, én nem mehetek ki, nincsen nálad véletlenül egy fegyver? Annyira fura a kérdés, hogy rávágom, de igen, persze, és nyúlok a farmerem zsebébe, előhúzom a pisztolyt, oda is adnám, de a csávó ellöki a kezemet, én nem értek a lövéshez, intézd te. Egy ideje csend van a körforgalom környékén, erre jövök rá, amint kidugom a fejem, óvatosan feljebb emelkedek, két kézre fogom a pisztolyt, és az elektromos doboz tetejére támasztom, így lesek el a cső fölött, nem tudom, mit csináljak. Nézem az irányzékot és eszembe jut, hogy apám egyszer mesélte, ezekkel a pisztolyokkal inkább lóversenyen meg kutyafuttatáson kéne puffogtatni, startlövésre jók, de a féléves gyakorlatokkor ők másfél méterről hintik a táblát, hogy meglegyen a pontszám. Nem baj, becélozok az egyik ház tetején egy kupoladíszt, akkora, mint egy hűtőszekrény, akár bujkálhat is mögötte valaki, ráteszem az ujjam a ravaszra, fiam, elsütőbillentyű a rendes neve, tisztelettel kell vele bánni!

Hagyom inkább a francba, és visszacsúszok a takarásba. Na? kérdezi a légiós, felszívódtak a tetőkről, mondom, nem akartam elárulni a pozíciónkat. És akkor zörömbölés hallatszik, mintha elszabadult volna egy villamos, a Konrád felől az Ezredvégen porozva közelít egy szemétkonténer, tele van törmelékkel, hogy ne lehessen átlőni, három csávó tolja, behúzzák a nyakukat, a középsőnél vadászpuska van. Kínlódva nyögnek, ahogy elhaladnak mellettünk, aztán a szökőkútnál tüzet nyitnak, és egy pillanatra se hagyják abba a mozgást, ügyelnek, hogy a konténer takarásában legyenek, miközben türelmesen körbelövik a helyet, és menet közben cserélik a dupla csőben a töltényeket. A sörétek nem biztos, hogy felérnek a tetőkre, nyúlósakat reccsen a vadászpuska, végül csend lesz, besüt a nap a fasorba, rikítnak a hordágy ponyvájának meg az agyondíszített pajzsnak a színei, feldobott, sáros bakancstalpak merednek rám. Nyelek egyet, és érzem, hogy a lábaim ellöknek a földtől, kiugrom az elekromos doboz mögül és szaladni kezdek a fák felé, senki nem kiált rám, hogy micsinálsztehülye vagy hogy vigyázzmagadra, felnézni a magasba nem merek, a tüdőm sípolásának ritmusára mondom magamnak, hogy egyszerű, mindig a következő másodpercet kell túlélni, és nem lesz semmi baj, cask görgesd óvatosan magad előtt a pillanatot, amelyikben gödröt ás beléd a lövedék. A zihálásomra ugrálnak az épületek meg az utca, Buller mesélte, hogy a lövést utána hallod meg, már ha marad füled, nyákos az aszfalt, csúszik, vigyázok, nehogy orra essek, beérek a fák közé, avarszag csapja meg az orrom. Szanaszét hevernek a testek, ilyen közelről teljesen egyformák, nem bírom sokáig nézni őket, kurvára nem olyan, mintha aludnának, hasra vágom magam. Feltűröm a derekamnál a kabátot, át vannak fagyva az ujjaim, vacakolok a csattal, de végül sikerül leszednem a nadrágszíjamat,

szerencsére meglátom egymás mellett a pajzsot meg a hordágyat, biztos mindkét csávóban van még valamennyi élet, hiába olyan gumiszerű az arcuk, nem is nézem, melyiké az, egymáshoz szorítok két bakancsot, és rájuk tekerem az övemet, a végét megmarkolom, és áthurkolom a kezemen, aztán feltápászkodok.

Eljövök a másikért is, erre gondolok, és indulnék, de nem tudom megmozdítani a légióst. Azt hiszem, beleakadt valamibe, s csak miután hátrafordulok, értem meg, hogy egy ember tényleg ennyire nehéz. Előre dőlök és erőlködök, méterről-méterre vonszolom magam után a fák közt, hátracsuklanak a karjai, szántják a leveleket, süppednek a lépéseim, ezen a parkos részen haladva kábé húsz perc a Konrád, amikor senkit nem húzol a földön. Eddig nem is vettem észre, hogy errefelé lejt az Ezredvég,

most érzem az összes porcikámban, vágja a tenyeremet a bőrszíj, de ha megtorpanok, soha nem fogok továbbmenni, kicsit se lassíthatok. Ki kell jutnom az utcára, egy sáros emelkedő felé veszem az irányt, két lépés után orra esek, amint elkezdek mászni, próbálom belenyomni az ujjaimat a földbe, hogy valami gyökerekbe kapaszkodjak, így jutok araszról-araszra felfele, markolászom a bokrok ágait.

Nem hagyom magamnak, hogy arra gondoljak, vajon él-e még ez a csávó a nadrágszíjam végén, kivontatom az aszfaltra. Szembejön velem három akárki, hülyén bámulnak rám, és úgy kerülnek ki, mintha valami ronda kutyát sétáltatnék, távolról látom a tér szélén a barikádokat, megyek, megyek, megyek, és a H&M kirakatában hirtelen megpillantok egy vörös keresztet. Bolyhos téli cuccokba öltöztetett babák előtt virít az üvegen, piros celluxból ragasztották, minimum kilencven kiló ez a csávó, minden méter az utolsó, az üzletig valahogy kibírom. És tényleg odaérek, de bemenni már nem megyek be, az ajtó előtt toporgok, mert addig is feltűnt, hogy nagy a futkározás odabent, az egyik ruhapult körül kapkodnak négyen-öten, fémeszközökkel, tamponnal, infúzióval babrálnak, én meg állok az üvegen túl, és nem értem, mi a faszt lehet lelőni egy ilyen taknyoson. Egyszer én is odaadtam neki a telefonomat, hogy töltse fel a techsátorban, és engedtem azt is, hogy benzint lopjon a barikádtól, könnyen teszik-veszik a trikópulton, nem nehéz pakolgatni a testrészeit, vékony a bőre, vékony a karja, keresik a vénát, szúrják, dolgoznak rajta, aztán abbahagyják, és letesznek mindent a kezükből. A járdán heverő légiósra nézek, nem másabb ő se a szipusgyereknél, talán kicsit szutykosabb, amiért átvonszoltam a fél kerületen, fogalmam sincs, minek. Balfasz vagyok, bőgök, itt kell hagynom, semmi

értelme nem volt idáig elhozni, de legalább arrébb húzom ahhoz a padhoz, és leszedem róla az övem.

A kezét meg a lábát is elrendezem, szétvetett végtagokkal nem jó halottnak lenni, viszonylag csendes hely ez.